Vagyunk még egy páran, akik nem mentünk el, még cukrászdát sem nyitottunk Bécsben. Húzzuk az igát. A szeptemberi frissesség rég odalett, csak vánszorgunk és nyögünk és a hasonlóan kimerült kölkekből próbálunk meg kicsavarni még valamit.
Minek is?
Felnőttnek, gyereknek elege van.
Tegnap délelőtt a babáimnak négy órája volt. Utána szaladgálhattak egy fél órát kb, ebédeltek, majd még egy óra. Tanításnak vége fél kettőkor. Utána játszhattak az udvaron, de fél háromkor már újra ültek, mert a napközis tanulási idő... Ez egy jó nap, korábban végeznek. Egyéb napokon reggel nyolctól délután 14.20-ig iskola (fél óra kötetlen rohangálással), majd irány a napközi és tanulás újra. Rettenetes!
Az ebéd utáni órák - finoman szólva is - nagyon nehezek. Addigra már elfáradnak, nyugtalanok, zsizsegősek, mint egy felrázott pezsgős üveg. Már minden fáj - és mi kénytelenek vagyunk őket a padba nyomorítani, elvárni, hogy viselkedjenek, figyeljenek, csendben legyenek.
Ha nem lenne annyi nyelv óra... ha nem lenne annyi testnevelés óra... ha nem lenne erkölcstan/hittan óra... (ez összesen 11 óra).
Nemzetiségi iskolának se túl jó lenni, úgy gondolom. Nyelvórájuk 5 van meg a népismeret (1), magyar órájuk meg 7. Igen: hét! Ugyanazt kell megtanítanom hét órában most, mint régen a tízben. Soha, semmire sincs időnk, korbáccsal a hátuk mögött állok, hogy haladjunk.
Olvasom a cikkeket a külföldi iskolákról (saját szemmel is láttam néhányat), hogy mennyire nyugodtak, kényelmesek, ráérősek. Hogy a manóba csinálják? Olvasom a cikkeket és irigykedem: nincs tanterv, nincs agyon szabályozottság, nincs terror - mégis megyen az szekér.
Szerintem nálunk is menne, csak okosan kellene csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése