Valamelyik nap, mint vakond jöttem haza, mert térdig ért a latyak a városban. El is tátottam a számat, mert az új metrószerelvényt sikerült elcsípnem, s mint vidéki kislány, csak lestem. Nekem tetszik, bár ha velem állt volna meg a metró az alagút közepén, azt hiszem, pánikroham-közeli állapotba kerültem volna. Tiszta szerencse, hogy ezen a vonaton nem voltak utasok.
Átestünk a félévi értekezleten, a hóhelyzetre való tekintettel nagyon rövid volt. Délben kezdtünk neki, s fél ötkor hagytuk abba. Megint azzal az érzéssel jöttünk haza, hogy nem beszéltünk meg semmit. Rézfényesítés négy és fél órán keresztül.
Bármennyire vártam, a tanker.vez. néni nem jött, amit udvariatlanságnak tartok. Lehet, hogy a kollégáim nagy részét régről ismeri, de engem például nem, s illendő lett volna egy új hivatal újonnan kinevezett vezetőjeként levizitelni minálunk. Azért a fizetésért, amit ő kap, megtehette volna. Most ki mondja meg nekem, miért vezetjük az erősen helyi specialitású jelenlétit?
Más. Mint tudjuk, a pedagógus + az iskolatitkár az államé, a technikai dolgozó az önkormányzaté. Azt el sem mesélem, hogy eddig se nagyon ellenőrizték őket, mert méteres pókháló lóg a plafonról és még sorolhatnám, és azt sem gondolom, hogy a nagyságos asszony a gazdasági hivatalból majd iderohangál vizsgálódni, de ami végkép kicsapta a biztosítékot nálam, az a következő. A technikaiak parancsba kapták, hogy se postára, se sehova nem mehetnek, beleértve azt is, hogy orvoshoz sem vihetnek ki gyereket. (Ami időnként előfordult.) A nagyságos asszony eddig sem a pedagógus-szeretetéről volt híres.
Az kiderült az értekezleten, senki nem tud semmit, minden bizonytalan, mint a kutya vacsorája. A szekér megy, mert viszi a lendület, irányítja a tanmenet, a megszokás és a lelkesedés. Ja, ez utóbbi már nem annyira. Már kétnapos kirándulásra is csak úgy lehet elmenni, ha a hétvégéből beáldozunk egy napot. Utálok két napra kirándulni menni. Semmire sincs rendesen idő. A buszosoknak 200-220 km-t ki kell fizetni még akkor is, ha nem utaztunk annyit. Vonattal meg hova? Ó, azok a régi szép idők, amikor Ausztriába vittünk el négy alsós(!) osztályt kirándulni és normálisan meg lehetett a szülőkkel beszélni, hogy részletekben összeszedjük a rávalót.
Ja, és megköszönték és örültek, nem pedig ríttak, mint a fürdős alkalmazott.
Aztán, hogy ne legyen minden annyira jó, papa eléggé rám ijesztett csütörtök éjszaka. Egyszer csak azt hallom a másik szobából, hogy kevés a levegő, nyissunk ablakot. Orvost nem engedett hívni, szerencsére nem lett rosszabbul, mert akkor akarata ellenére kellett volna tennem. De egész éjszaka azt füleltem, szuszog-e még.
Szegénykém nyolcvanhat éves.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése